Szürke

Acél – A cél bizony messze. Elhatározásom hajlékony, mint fiatal fűz a viharos júliusi szélben. Következetesség, összeszedettség, kitartás és lépésenkénti haladás. A módszert tudom, a cselekvés mégis várat magára. Akaratom megacélozom, és az ismeretlenbe ugrom.

Árnyék – követ. Csak sötét, baljós helyeken hagy el, megbújva a még megvilágított falak tövében. Részem, még ha többnyire figyelembe sem veszem. A legváratlanabb pillanatokban bújik elő, és szembesít magam elől is takargatott tulajdonságaimmal.

Bagoly – a bölcsnek vélt gondolatokat az éjszaka hozza elő. A nappal zsúfolt rohanása megpihen a csillagok fényében. Ilyenkor magam vagyok. Önmagam.

Delfin – bőre tapintása a vízlepergetős pénztárcákéra hasonlít. Kissé érdes. A velük készült fotó olyan, mintha meg sem történt volna. Hihetetlen. Ők és én. Együtt. Egy természetes medencében. A Bahamákon.

Egér – egy macskával élek együtt. Orosz kékkel, bár első ránézésre inkább szürkének mondanám. Egerének farka eltűnt, s szeme sincs már. Hogy az igazit megfogná-e? Kétlem, de én így is szeretem.

Elefánt – a bolha felnagyítva. Bárhol, bármikor, bármivel kapcsolatosan. Kis feszültség, némi dráma, a lufi kipukkan, bolha eltapos, s az élet megy tovább.

Ezüst – ékszerem. Természetes csillogása visszatükrözi a Hold magabiztosságát. Tökéletes pompájában csak havonta egyszer látható. Ha részben rejtőzködik is, Ő önmagában mindig teljes. 

Füst – gyerekkoromban sokszor raktunk tüzet az erdőben. Édes-csípős illata finoman átjárta a tűz felett sülő szalonnát, és kormosra festette a frissen szelt kenyeret. A füst a szépre száll, hát tűrtem. Az önámítás néha kell.

Grafit – azt hittem, nem tudok rajzolni. Bőgve készültem az általános iskolai rajzórák rémes kényszerfeladataira. Ceruzát csak 20 év múltán vettem újra a kezembe, s örömmel konstatáltam, hogy a kezem alól kikerülő rajzok mindegyike már-már művészet, s a grafittal a munka megelégedettséget is jelenthet.

Hold – úgy mozgatja az érzéseimet, mintha hullámvasútra váltottam volna jegyet. Mi bajod van? Nem tudom, s rendítek egyet a vállamon. Tudod, a Hold….s ezzel a beszélgetést lezártnak nyilvánítom.

Iszap – lábam bokáig besüllyedt a Balaton iszapjába, kagylók karistolták a talpamat. Már mennünk kéne, kiabált osztálytársam a partról, ám én a habokba vetettem magam.

Kvarc – minden éjjel imádkoztam, mert akkor még úgy hittem, hogy valóban a Jézuska hozza a karácsonyi ajándékokat. Kvarcjátékot kértem. Mindegy, hogy milyet, csak hogy nekem is legyen, mint az összes többi, egész családban felnövő gyereknek. Egy madarakat kilövő vadászosat kaptam. Az imádság működik, konstatáltam boldogan.

Manhattan – számozott, egymást derékszögben metsző utcáit megtörte China Town kesze-kusza tengere. Mintha egész Amerika Kínában készülne, konstatáltam, miután a sokadik ajándékcikk alján is a Made in China felirat díszelgett. Azelőtt sohasem vonzott Amerika, ám Manhattan sokszínűsége, a Central Park megnyugtató zöldje, a felhőkarcolók mégis emberléptékű rengetege, az óceán jéghideg fövenye örökre elnyerte szívemet. Ennek idén lesz tíz éve.

Nyúl – egyszer volt nyulunk. A nővérem kérésére, aki azonban őasszonyságát csak úgy két hétig etette. Aztán rám maradt. Ahogy a fedeztetése, és utána a kicsik ellátása és az ól takarítása is. Végül anyu úgy döntött, hogy egy hivatásos tenyésztőnek adjuk őket, aki cserébe frissen levágott nyúlhússal látott el minket. Pörkölt lett belőle. Azóta szeretem a nyúlhúst és gyűlölöm, ha nyuszinak szólítanak. Hogy miért? Annak is megvan a maga története…

Ólom – a fáradtság rakja rám többnyire ólomsúlyú béklyóit. No meg a félelem. Néha egészen váratlanul tör rám: nem tudom, honnan jön, mi idézte elő, s hogyan védekezhetnék ellene. Maradj a jelenben – kiabálja ilyenkor tudatalattim egy üvegbúra alól, s az itt és most gyakorlata segít a bilincsek szétrepesztésében.

Szamár – hajlamos vagyok eltűnni. El sem várt el nem ismertségem fájdalmát enyhítendő a sarokból figyelem, ahogy zajlik az élet. Néha bekapcsolódom, összebogozom a szálakat, s aztán a partvonalról szemlélem, ahogy a szereplők tovább játsszák a színdarabot.

Veréb – azt hiszem, kicsi vagyok, megszokott része a társadalomnak, és öltözékemmel beleolvadhatok a mindennapok szürke tengerébe. Tévedtem. Egyedi vagyok, egyszerűségemben is feltűnő, a figyelmet önkéntelenül is kikövetelő. Színes, hisz ki mondta, hogy a szürke csak egyféle lehet.

Lehet, hogy a szürkének legalább ötven árnyalata van, ám csak egyféle a szeretet…